Napi vers 5. Ady Endre: Ember az embertelenségben

Szivemet a puska-tus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

És most mégis, indulj föl erõm
Indulj föl, megintlen a Földrõl!
Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
Mindegy, indulj csak vakmerõn,
Mint régen-régen cselekedted.

Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az ûzött magyarságban
Ujból-élõ és makacs halott.

Borzalmak tiport országútján,
Tetõn, ahogy mindég akartam,
Révedtem által a szörnyüket:
Milyen baj esett a magyarban
S az Isten néha milyen gyenge.

És élni kell ma oly halottnak,
Olyan igazán szenvedõnek,
Ki beteg szivvel tengve-lengve,
Nagy kincseket, akiket lopnak,
Bekvártélyoz béna szivébe.

S vél õrizni egy szebb tegnapot.
Óh minden gyászok, be értelek,
Óh minden Jövõ, be féltelek,
(Bár föltámadt holthoz nem illik)
S hogy szánom menekülõ fajtám.

Aztán rossz szivembõl szakajtván
Eszembe jut és eszembe jut:
Szivemet a puska-tus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

S megint élek, kiáltok másért:
Ember az embertelenségben.

Előadja: Latinovics Zoltán